Régóta vagyok kereső, Zsoltot 4 hónapja ismerem. A máriahalmi 5 napos tábor egy “világvégi” :) házban volt, a természet kellős közepén, ahol csak a madár járt, de pont ez volt benne a nagyon jó. A résztvevőkkel nagyon gyorsan összebarátkoztam, a végére egy nagy család lettünk.
A tábor alatt nagyon sokat beszélgettünk, Zsolt sokat mesélt a tapasztalatairól, segített nekünk az érzelmi oldásokban, megtanított egy csomó technikára és sokat csendültünk.
Megtanultam a szívből látást(nézést). Amikor szívből nézek, akár önmagamra, akár másokra vagy a világra, így látva minden nagyon szép, minden és mindenki pont úgy jó amilyen, teljes elfogadással.

Ezt megtapasztalni nagy boldogságot adott, minden erőltetés nélkül a legtermészetesebb volt, és szívből önmagamra nézni a legmagasabb minőségű szeretet. Ez, a szívből szeretni.
Megtanultam a térlátást, nyitott szemmel meditálva eggyé olvadni a térrel, amikor felolvad a fizikai test ezzel az ürességgel.
A csendülések nagyon mélyre vittek. Az első napokban még a gondolatok ott cikáztak az elmében, de a harmadik napra teljesen eltűntek. Ezt korábban soha addig nem tapasztaltam. Nyugalom, béke, szeretet lett és maradt bennem, és a gondolat mentesség azt hozta automatikusan magával, hogy könnyű lett minden.
De a legnagyobb megdöbbenésem akkor kezdődött, amikor vége lett a tábornak és beültem a kocsiba.
Semmit nem úgy érzékeltem, mint ahogy addig megszoktam. Először azt vettem észre, hogy mintha nem tudnám kontrollálni a dolgokat, aztán azt, hogy a testnek más a kiterjedése. Más a látásom……nem éreztem az út szélét.
Aztán azt vettem észre, hogy olyan, mintha egy szimulátoros játékban ülnék, ahol én adom a gázt, én kormányozok, de nem megyek sehova csak egy helyben ülök, és az út, a fák, az autók, a táj jön felém, alám. Én egyhelyben voltam végig hazáig, csak a táj változott. Aztán megtanultam ezt valahogyan. Figyeltem az érzéseim és vártam, hogy majd erre bepánikolok. De a félelem nem volt sehol.
Közben arra gondoltam, de jó lesz, ha haza érek és, hogy a gyerekeim már biztosan várnak. De bármire gondoltam, nem tudtam egy másodpercnél tovább megtartani a gondolatot, mert szétolvadt.

Azóta eltelt három nap, és azt vettem észre, hogy eltűnt belőlem minden emlék, a gyerekkori emlékeim is, illetve tudom, hogy volt, de a történéshez nem kötődik semmilyen érzelem. Így ez olyan hatású, mintha nem is lett volna, meg sem történt volna.
Emlékeimben képek vannak, tudom, hogy megtörténtek, de mivel semmihez nem társul érzés, ezért nincs múlt, csak jelen van.
Ha a jövőre gondolok, pl. egy megteendő dologra, nem társul hozzá érzés, se jó, se rossz, se semmi. Nincsenek elvárásaim, vágyaim, így egyszerűen nincs jövőm sem. Üresség van, de nem közöny. Észlelek mindent, tudok mindenről, de semmi nincs rám hatással. Nem folyok bele az emberek érzelmi játszmáiba – nem azért mert nem akarok, hanem mert már nem tudok. Nincs ilyen.
Szóval, olyan ez, mintha kioldódott volna belőlem minden és csak a MOST van. Megfigyelője lettem a világnak.Tudomásul veszem, de nincs érzelmi test. Nem az életem tartalma vagyok, hanem inkább maga az élet. :) …a tér, amiben ez mind megjelenik a mostban.
Nagyon jó érzés hogy nem csak tudatában vagyok a dolgoknak, hanem tudatában vagyok a tudatosságnak. Ez eddig nem volt. Ezt akarattal nem tudtam elérni, egyszer csak lett és van. Mindig ott volt, csak nem tapasztaltam eddig valamiért.

Köszönöm Zsoltnak az odaadó önzetlen szolgálatát !
A csend legyen mindannyiunkkal!