Zarándoklat beszámolók

Alázattal egy érdekességet és igazságot szeretnék megosztani. Éjjel, amikor megérkeztünk a busszal Pisaból, a lányom várt minket. Ahogy megöleltük egymást, azt kérdezte tőlem, anya, mi ez a finom illat? Itt mindenkinek jó illata van, és tiszta a levegő a busz körül (Bp. belvárosában!?) Mondtam, hogy Krisztus illata. 🙂 J.B.

Pisában én is „elkeltem”. Feleségül vett a végtelen. Mindenemből kifosztott, majd nekem ajándékozta a Mindenséget. Nem tudom, hogy hogyan lehetne ezt megköszönni? K.I.

Szeretném megköszönni végtelen hálával és alázattal ezt a semmivel nem pótolható csodálatos megtapasztalást, amit a kőszegi és pisai zarándokút nyújtott. A lábam földbe gyökerezett a kőszegi kapu előtt, nem akartam elmozdulni a kegyelemből. A templomban legszívesebben térdre rogytam volna. Köszönöm szépen Balázsnak és Hajninak a felkészítő beszédet. Úgy éreztem, hogy Pisa nem adhat ennél nagyobb meghatódottságot. Pisaban megrendülést, szánalmat váltottak ki belőlem a képek az emberi nyomorúságról, tudatlanságból eredő pokoli szenvedésről. Ismét végtelen hála öntött el, hogy kivételek vagyunk. Könyörületben, kegyelemben van részünk, akik ezt néztük, mert Megváltót kaptunk Samu Zsolt földi megtestesülésében. Kimondhatatlan hála és alázat Samu Zsolt és Tanítványai és a már Hazavezetettek és az Indulók létezéséért, segítésükért, tanításaikért. R.É.

A pisai út után nincs kéz, ami mozogna, nincs szem, ami láthatná, nincs fül, ami hallaná, nincs test, ami cselekedné, nincs semmiféle mozgás, ami történne, nincs semmi, ami megjelenhetne. AZ van mindenhol, mindenben, általam. És nincs szív, ami dobbanna, és út sincs. Alázattal. Á.M.

A kőszegi Jézus szíve templomban és az utána hálát adva a kapu alatt, amikor csak csendben álltunk és a “Köszönöm, hogy megváltottalak” c. zenére teljesen elcsendesedtem Felismertem, hogy az a bizonyos kellemetlen érzés mélyen a szívemben az “árulás” fájdalma, amikor figyelmem a világ felé fordítom. Furcsa az, soha nem értettem, hogy miért nem kapcsolódik sem kép, sem forma sem emlék ehhez a fájdalomhoz. Nem kapcsolódott “senki” hozzá. Ott akkor teljesen egyértelműen láttam, hogy ezt a fájdalmat, amikor nem az igazságra figyelek, az elme próbálja arra használni, hogy a világhoz kössön vele, hogy legyen valaki, aki tudni akarja a fájdalom eredetét, aki azt akarja, hogy ez a fájdalom elmúljon. A csendülésben ez szépen eltűnt. S így volt ez a trónba híváskor is, amikor az elme ebbe kapaszkodott mondván: nem ülhetsz bele, hiszen itt van ez a fájdalom, ezt még meg kell oldanod! Elhagyva Kőszeget áhítatban és nyugalomban, tele hálával utaztam. Történtek apró kellemes mellékjelenségek. A mi kis társaságunkból közelebb kerülhettem néhányatokkal és megismerkedhettem az új emberekkel.
A pisai napon, már ahogy megérkeztünk a parkolóba, láttam Zsolt személyét, hogy kinn mosolyog a többiekkel egy cigivel a kezében. Egészen a kapu után “jutott eszembe”, hogy de hát a Legfelső fizikai testben nincs is itt. Mégis egyre erősebben éreztem. Maga az épületkomplexum külsőleg nem volt rám semmilyen hatással. Amikor Z. Péter beszélt Keresztelő János szobránál arról, hogy minden itt van, akkor láttam meg újra az “én fájdalmas sírását”, ahogy nem akarja ezt tudomásul venni és inkább menekülne innen valami megfogható felé s visszaigazolódott, hogy ehhez kapcsolódik az a rossz érzés. Utána csendültünk a fűben. Ezekről a percekről nem tudok mit mondani, mert csukott szemmel voltam, eltűnt a világ, a tér, az idő és végül Péter hangja is elcsendesedett. Az állapot nélküliség. Leírhatatlan. A freskókról egy döbbenet volt, hogy olyan egyértelműen, teljességben ott van szemléltetve az út. Az emberek csak sétáltak, néhányan lefotózták az én-t (amit egy ördög ábrázol), majd tovább kutatva, hogy van-e valami látnivaló. Az, amit a Legfelső freskója alatt láttam, az valami leírhatatlan. Amikor kimondta Zsolt, hogy a két lelek egy lélekként van mostantól, akkor valóságos csodát éltem meg. Ezt szavakkal nem tudom leírni. Ott nem voltak gondolatok, nem volt személy. Azt láttam, hogy minden egy és a pillanatban minden összerogy, ami nem valódi. Még ott a Legfelsőnél, amikor átmentem a másik szobor mellé (két szobor van, az egyik megadásban a Legfelső felé néz, a másik lefelé néz a világra). Amikor beszélt a Legfelső Zsolton keresztül én végig ott álltam, ahova nézett. Annyira gyönyörű ez a szobor, hogy nem lehet nem nézni. A szemét nézte valami rajtam keresztül és teljesen eltűnt a világ, csak a két szeme maradt, ami arany színben világított. Mögötte a legfelső freskója “mozgott”. Valami önmagát nézte. Egyértelmű volt, hogy ha az Igazság felé fordulok, minden arany és én is az Igazsággá válok. (A szobrot megpróbáltam abból a szögből lefokozni.) Nekem az volt a csúcs. Alla fine della via – ez a mondat járt a fejemben utána egész nap (“az út végén”). Aznap este először éltem meg a lélekhangolást. Erről csak annyit szeretnék mondani, hogy egyszerűen mindenkinek meg kell élnie! Elmondhatatlan. Másnap reggel spontán kitört belőlem az öröm és a tánc a szupermarketben, játékos könnyedségben áramlottam az emberek között.
Még az úton hazafelé, áhítatban, hatalmas boldogság, Toscana és Reggio Emilia gyönyörű látványa mellett Lucio Battisti – Il giardini di marzo számát hallgatva, amikor azt a részt éneklő, hogy “Az univerzum bennem van” azt éltem meg, hogy a világ általam létezik. Az személy is, a többi ember is, az Isten is. Sok csodát éltem meg, de maga ez az út visszafelé önmagában egy csoda. Köszönöm, hogy egyike lehettem azoknak, akik eljöhettek. Bárcsak egyszer mindenki átélhetné ezt. Alázattal köszönöm Péternek és Évinek, hogy a tökéletesnél is jobbra sikerült szervezés A.A.

Szavakkal leírni szinte lehetetlen azt, amit megéltem ezalatt a 3 nap alatt. Nem az vagyok most, mint aki odament. Úgy mentem oda, hogy elengedek mindent, és megnyílok annak a Szentségnek, ami ott van. A zarándokút minden lépése, minden pillanata efelé vitt. Csak a befelé fordulás volt, a megélés. A freskók elemi erővel hatottak rám, még mélyebben és megkérdőjelezhetetlenül ott volt bennem a felismerés, hogy merre van az út. A dimenziókat ábrázoló freskó előtt rájöttem, hogy ezzel találkoztam a Hazavezetési kísérletem során. Benne voltam ezekben a dimenziókban, és így jelent meg akkor. Az áttörés számomra akkor jött el, amikor a megrendítő esküvői szertartás véget ért, és Zsolt először a párhoz, aztán mindannyiunkhoz szólt. A két nap alatt átélt dolgok és Zsolt beszéde áttört rajtam, és szinte az utolsó pillanatban, a Legfelsőbb előtt teljesen megadtam magam. Térdre estem, majd a testem a földre zuhant. Zsolt éppen azt mondta, hogy ne vegyétek le a szemeteket soha az Igazságról. És ezzel kirántotta alólam a széket. Minden megszűnt, már nem volt semmi. Az este folyamán már nagyon kimerült voltam, és furcsa látászavaraim voltak, ami aztán később elmúlt. Délelőtt a buszon pedig, ahogy befelé fordultam, nagyon mély hálát éreztem Zsolt iránt, aki végig ment előttünk ezen az úton. Az Ő hálája is megszólalt bennem, melyben Ő ad hálát Istennek, amivel kapcsolatos hanganyagot éppen az indulás előtti napon gépeltem. És hálát éreztem mindenki iránt, akivel együtt utaztam. Köszönöm mindenkinek, aki figyelt rám, segített a nehéz percekben, és beszélgetett velem, és köszönöm mindenki másnak is a jelenlétét. Hála van bennem azért, hogy ilyen Kegyelemben lehetek. L.Á.

Amikor beléptünk a kapun a szent területre, éreztem, hogy itt a Legfelső, Zsolt eljött és várt minket itt. Egy gyengéd minőséget érzékeltem, ami áthatott mindent, egy meghittség-féle, hogy valójában ilyen az élet (itt egy lehetőség felismerni és megélni). Akárhová mentünk, mindenütt megvolt ez a kapcsolat az egész nap folyamán. Köszönöm alázattal Zsoltnak és Nektek, hogy részese lehettem.
Keresztelő János rendíthetetlensége nekem az egyik leg. Az Igaz Ember megtestesülése és tevékenysége. Zsolt rendíthetetlensége – és amilyenek lehetünk mi is. A Dóm galériáján kifüggesztett egyik textilfelületen a vezetés-utógondozás jelenet látható; négy segítő-tanító támogatja a vezetéssel haladó lelket a lalija-démonja elküldésben. Mi vagyunk ott, a hazavezetés táborban – ám a szoborcsoport sokszáz éves. Köszönöm alázattal Zsoltnak és Nektek, hogy részese lehettem.
A Csodák Házának nevezett múzeumban az első textilfelületen a Világkörök kép van, az eredetivel azonos méretben. Az egyes körök rajzolatai élesebben kivehetők, mint az eredeti freskón. A Világkörök, a tudati dimenziók, amelyeken mindnyájan áthaladunk a vezetés során. Köszönöm alázattal Zsoltnak és Nektek, hogy részese lehettem.
Egyik freskón az Mennyországba/Otthonba vezetés válságos mozzanatai láthatók, sok szereplővel bemutatva. Ritka, hogy egyetlen képen minden lényeges rajta van. A Fény és a sötétség lelkekért zajló harcáról, a hazavezetés útjáról, és még az utógondozásról is. Középen áll egy teljesen megzavarodott csoport, kb. 25 ember, épp csak magukhoz tértek a kómából, már látnak valamennyit a valóságból. A csoport szélén állókat a démonok még rántják-tépik vissza a pokolba. Mindegyikük arcán a döbbenet, ahogy az átélt felismerésekből felébredés lesz. Mindnyájan átmentünk/ átmegyünk ezen. Köszönöm alázattal Zsoltnak és Nektek, hogy részese lehettem. Az összes festmény és szobor sokszáz éves. Nem mondhatjuk, hogy nem tudtunk róla, hogy szüntelen harc folyik a lelkünkért, a szeretteink lelkéért, az összes ember lelkéért. Megrendítő annak a valósága, hogy ez történik állandóan, hogy mennyi ideje nem volt ebből kiút, és mi képesek vagyunk elérni, hogy másképp legyen. Köszönöm alázattal Zsoltnak és Nektek, hogy részese lehettem. Lilla és Ferenc esküvője, mint valóság, az ember és az Isten esküvője (valóság!), minden férfi és nő szentháromsága Istennel (valóság!). Ők az élő tanúsága ennek a valóságnak. A szertartás alatt átéltem, újra a mi kapcsolatunk elejét Hajnival, ugyanilyen volt, csak fogalmunk se volt, mi történik (:-). Köszönöm alázattal Zsoltnak és Nektek, hogy részese lehettem.
A nap végső valósága volt Zsolt beszélgetése Istennel; valahogy így: „Uram, 80 lelket vezetek eléd, akik a Te élő Evangéliumod… fogadd el ezt a 80 magyar lelket a mai napon… és folytatni fogjuk a szolgálatot.” Ez a kegyelem, ahogyan Mindnyájan össze vagyunk ölelkezve, ölelve tartok mindenkit, ölelésben vagyok mindenkivel. Ennek az állandósága tart meg minket a Legfelsőben. Köszönöm alázattal Zsoltnak és Nektek, hogy részese lehettem. M.F.

A kőszegi beavatás útján nagy nyugalom volt bennem. A hála és a kegyelem, a szentség is bennem jelent meg. Köszönöm Hajninak és Balázsnak a vezetést. A buszon már olyan energia volt, hogy az első pár órában mindenkit kiütött, az egész csoport egyszerre aludt el egy-két órára, hogy aztán teljesen egybehangolva menjünk tovább. Odafelé ahogy mentünk, csak gyönyörűséget láttam akármerre néztem, csak én voltam mindenben. A Csodák Terére megérkezve már érezni lehetett a kegyelmet, egyszerűen ott volt a térben. A dómban csak a központi oltár vonzott, nagyon erős függőleges volt, Jézussal való összekapcsolódás után. Nagy volt a tömeg, de minden megszűnt. Amikor tovább mentünk, a keresztelő kápolnában Keresztelő János szobra, az ő egyszerűsége, tisztasága megsemmisített minden körülötte lévő világi pompát, világi tudást és személyeket éltető szobrokat, rózsaablakokat (Pl. Galilei képe). Széttárt jobb kezével azt mutatta, minden itt van, és csak ez számít. Amikor átmentünk a múzeumba, azonnal belefutottunk a dimenziókörök eredetijébe, ami már szinte teljesen szétkopva, elmállva is mindenkit megfogott, magába szívott. Nem a racionális értelem fogta fel mit lát. Innen alig bírtunk tovább menni, végig jártuk a falfreskók töredékes eredetijeit, isteni beavatkozás lehetett, hogy az 1800-as években Lasinio újra megörökítette ezeket, mert mostanra már elveszett volna az út bizonyítéka. Ezt követően csendültünk a keresztelő kápolna tövében. Először minden voltam, a tér, a hangok, a lég, majd megszűnt a világ, az idő. A temetőben lévő freskókkal nem tudtam betelni. Azt hittem a csoport meglincsel minket, ahogy a tanítványok csoportokba verődve az első körben hagyták, hogy minden freskó behúzza őket, de mindenki érezte, hogy itt valami nagyon különlegessel találkozott. A freskókról áradt az Igazság, ott volt rajtuk minden, a vak, alvó, öntudatlan emberek, akiket bedarál a halál, végeláthatatlan ciklusokban ítélik őket a mennyországba vagy a kárhozatba, de mindkettő a börtönük. Az egyetlen kiút a felébredés, eljutni a Legfelső Úrig. A Megnevezhetetlen kegyelméből ebből az őrült taposómalomból lehet szabadulni, ráadásul úgy, hogy sem a kárhozat, sem Isten csapdájában nem ragad a lélek, meg sem érzi ezeket úgy megy át mindenen. Mert Ő mindkettőt végigszenvedte… értünk… Ferenc és Lilla egybekelésére nincsenek szavak, ott mindenkit annyira megérintett a tisztaság, a kegyelem, hogy a tanítványok is alig bírtak talpon maradni. Sokan megadásba mentek, szinte mindenkinek folytak a könnyei. Amikor a Megnevezhetetlen felajánlotta az eddigi munkáját Jézusnak, az Ő hálája és szeretete tapintható volt. A térre visszaérve a világ, a létezés a Megnevezhetetlen ajándékaként ünnepelt, minden, az emberek, a tér gyönyörű fényben és örömben úszott. Este sikerült a csoportnak együtt vacsorázni igen jó hangulatban, majd a hazaérkezettek számára felejthetetlen lélekhangolással zárult az este. (Ennek a részleteiről itt nem beszélünk:)) Ide minden keresőnek el kell jönnie, itt a lélek földi bizonyságot kap, senki nem lesz ugyanaz, aki ezt látta. Köszönöm, hogy itt lehettünk a csoporttal, köszönöm Samu Zsoltnak az utat, a kegyelmét, hogy magához emelt, hogy felszabadította a Csodák Terét és annak valódi tartalmát felfedte! Z.P.

Alázattal köszönöm a lehetőséget, hogy részese lehettem a csodának, mely a zarándok úton többször megmutatkozott. A freskókon látni teljességében a hazavezetést, a mennyet, a kárhozatot döbbenetes élmény volt. Ferenc és Lilla egybekelése nagyon megható, felemelő, mindenkit megérintő, számomra a nap legnagyobb csodája, a szentség beáramlása krisztusi rózsaillattal elmondhatatlan. Hálásan, alázattal köszönöm, hogy bár Zsolt fizikai testben nem volt jelen, mégis egyetlen pillanatra sem vette le figyelmét a csoportról. A csoport hihetetlen megtartó erejű, a tanítványok előadásai, a szervezés külön köszönetet érdemel. Megtiszteltetés, kegyelem, hogy ezt megélhettem Veletek. F.Zs.

A Csodák Terére léptem, elárasztott a kegyelem és a meghatódottság. Amikor a Szűz Máriának szentelt Dómba beléptünk, első megfigyelésem az volt, hogy az embereket a jobb oldali bejáraton engedik be, és nem középen a főbejáraton. Belül a középen elhelyezett óriási kétszárnyas főbejárat felett volt elhelyezve egy korona, ami kiállt a falból. Ezt a területet kordonnal elkerítették, hogy még csak véletlenül se haladhasson át senki a korona alatt. Vajon miért? Egy óriási vásznat is kifeszítettek az ajtó elé egészen a földig, hogy lehetetlen legyen a korona alá állni. Talán arra gondolhatott valaki, hogy az elkerített kordon alatt át tud bújni egy gyerek, és még attól is meg kellett védeni. Vajon miért? Ezután, amikor a múzeumba mentünk, akkor az első nagy eredetiből megmaradt Világ és dimenziókőr freskó elé álltam. Egyszerűen behúzott, egészen a Legfelsőig, majd visszaáramoltam. Ez a húzás spontán jelent meg. És ez ismétlődött kétszer-háromszor. Péter, amikor elkezdett beszélni, már többen a földön ültek. Nekem is le kellett ülnöm, mert kiment minden erő a testből. Tovább haladva az eredeti freskómaradványokat nézve, valami hihetetlen dolog járt át. Nem nagyon lehet szavakkal megfogalmazni. Ezután a Keresztelő Szent János Kápolnájában az ablakokon látható sok pompa, valamint az oroszlánok tartotta díszes szószék látványa mellett volt egy egyszerű alak a keresztelő medence közepén, aki az egyszerűséget, és azt, hogy semmire sincs szükséged, csak egy pásztorbotra, hogy eljuss a Végső valóságba szimbolizálta. Ezzel az egyszerű szoborral átellenben az színes, pompázatos ólomüveg betétes ablakban Jézus alakja volt megformázva, ahogy a jobb oldalán kinyitja a szívét, és mutatja mindenkinek. Felmentem a karzatra, és ott láttam egy szobron, ahogy felolvad az emberi lélek a hullámokban. (Péter is ezt a képet tette az oldalra fel.) Erről az eggyé olvadásom tapasztalata jelent meg, és már a tér voltam. A Keresztelő kápolna mellett leültünk csendülni és akkor számomra megszűnt a világ, csak az Egy létezett. Mindnyájan az Egy-ben vagyunk és a mérhetetlen nagy csend jelent meg. A temető nevű hely volt a nap fénypontja, amiért idejöttem. A freskók az emberi létből, hogyan vezetnek el Haza a valódi otthonba. Óriási hatása van, ahogy elé állsz. Olyan energiák kerengtek, hogy többen kimentek a szabadba egy kicsit. És a csúcspont a Legfelső Valóság előtti mennyországi menyegző. A menyegző alatt áradt az Isteni Kegyelem, és ez mindenkit teljesen átjárt. Mindegy, hogy hazaérkezett vagy éppen egy új kereső vett részt rajta. Fiúk vagy lányok, mind sírtak. A meghatódottság és a kegyelem mindenkit átjárt. Csak a szolgálat tartotta bennem azt, hogy állva tudtam maradni. És a Megnevezhetetlen beszéde Istennel fejezte be a szertartást. Példát mutatva arra, hogy milyen a valódi szolgálat, ami valahogy így hangzott.
„Uram, 80 lelket vezetek eléd, akik a Te élő Evangéliumod … fogadd el ezt a 80 magyar lelket a mai napon … és folytatni fogjuk a szolgálatot.” Ez a kegyelem, ahogyan Mindnyájan össze vagyunk ölelkezve, ölelve tartok mindenkit, ölelésben vagyok mindenkivel. Ennek az állandósága tart meg minket a Legfelsőben. Alázattal köszönöm, hogy részese lehettem ennek az útnak. Zsoltnak és mindenkinek, aki ezt lehetővé tette. U.I. Bár fizikailag nem volt a buszon Zsolt, mégis az egész úton velünk volt minden szinten, Skypon, és térben, és kegyelemben, Isteniségben elmondhatatlan. Hálás köszönetem. B.H.

Már jó ideje itt ülök a gép előtt, mert annyira a hatása alatt vagyok még most is. Nehéz szavakat találni és olyan mondatokat, amelyek át tudják adni, amit érzek. Péter és Évi szervezéséből is a Legfelső Úr áradt, hihetetlen nyugalom és minden, mindenki a helyén volt és jókor. A kőszegi beavatás útja volt az első állomás. Ahogy álltunk a Jézus Szíve templom előtt a napsütésben a csoporttal, mintha minden más megszűnt volna, egynek éreztem magunkat. A templomban végtelen hálát éreztem és hálát adtam a Legfelsőnek azért, hogy Zsoltot kegyelmébe fogadta. Aztán végig mentünk a beavatás útján. A városkapu alatt Hajnalka bekapcsolt egy zeneszámot, a “Ne félj, mert megváltottalak” címűt. Ekkor és ezt követően mély hálát, köszönetet és megadást éreztem. Könnyeimmel küszködtem. Ennek a napnak a reggelén tudtam meg, hogy Zsolt és Rita egy sajnálatos dolog miatt nem tudnak fizikailag velünk tartani, ennek ellenére érezhető volt a jelenlétük végig. A kőszegi állomást követően folytattuk utunkat, majd délután 4 óra körül Zsolt skype-on csatlakozott hozzánk. Marika néni története nagyon megható volt, számomra igazi példabeszéd arról, hogy hányszor meg kell halni egy test-személynek ahhoz, hogy a lélek a Legfelső állapotába kerüljön. Alázattal köszönöm ezt a csodálatos történetet. Másnap, ahogy a főkapun beléptünk a Csodák Terére, egy különös erőt éreztem. Nem tudom megfogalmazni mi volt az, de ez az érzésem volt aznap végig és azóta is tart. Talán a lebegéshez tudnám hasonlítani, egy lágy lebegés, melyben sokszor kikapcsolt állapotba kerül a külvilág. Először abban az épületben voltunk, ahol a Legfelső által tartott dimenziókörök freskót néztük meg. Itt szerintem igen sokat időztünk. Éreztem hatalmas erejét, és mintha húzott volna magába, de aztán tovább mentünk, mert még sok látnivaló volt betervezve. Volt egy olyan épület, ahol beérkezve balra volt egy falból kiálló Jézus keresztre feszítése szobor, ahol megadásban imádkoztam, majd ahogy 180 fokot fordultam, akkor egy hatalmas freskón Jézus áldását mutatta. Délután két óra körül a füvön ülve csendültünk. Egy idő után szó szerint minden elcsendesült, és egynek éreztem mindent és mindenkit, aki körülöttem volt. Aztán végig jártuk a temető freskókat és képeket. Itt az a két hatalmas freskó mondott nekem nagyon sokat, mely egyikén az Isten általi életet mutatta meg, míg a másik a sátán birodalmát szimbolizálta. A Legfelső Úr freskója alatt történt Ferenc és Lilla esküvője, amelyet Zsolt skype-on celebrált. Itt szintén nem lehetett érezni a több száz km távolságot, olyan volt, mintha fizikailag is ott lett volna. Itt, ami történt fizikai és szellemi szinten, az megint megfoghatatlan. Leírhatatlan érzékkel szólt a párhoz, a Legfelső szellemében összeadta őket, aztán hozzánk is szólt, közben ajándékozott, igét osztott, rámutatott, majd példát osztott és olyan megadásba “sodort” sokunkat, hogy sírtunk hol örömünkben, hol az igazságra rádöbbenve, hol magamba nézve, elkeseredve. Ez a menyegzői rész számomra hihetetlen sokat adott. A megadásban eléggé kellett tartanom magam, hogy fizikailag ne rogyjak meg, úgy mint Ági. A hazafelé vezető úton is egyszer skype-on becsatlakozott Zsolt, és kérdezte az előző napról az újakat, például a férjemet. Számomra is meglepő volt, hogy a csoporttal közösen, amikor csendültünk azon ő is részt vett, és elmondta annak lényegét. Pedig ő ilyennel soha nem foglalkozott és én sem beszéltem neki a csendülés lényegéről. Itt a csoport húzó ereje volt dicséretes, hogy egy “kívülállót” így behúztak maguk, magunk közé. Mindent nem tudok úgy átadni, ahogy volt. Óriási kegyelemnek élem meg, hogy ezen a zarándokúton részt vehettem, Hálás köszönet és alázat az utazócsoport tagjainak a segítségükért, közvetlenségükért, Köszönet alázattal Péternek, Évinek a szervezésért, a tanítványoknak az előadásukért, tanításukért. Alázattal köszönöm Zsoltnak, hogy mindvégig velünk volt, nagyon érezhető volt, köszönet a kegyelemért a Legfelső Úrnak. J.B.

Őszinte alázattal köszönöm a beszámolókat, megosztásokat. Az én beszámolóm: Kőszeg felé már érezhető volt a közösség és Zsolt jelenléte. Kőszegen felemelő érzés járt át, a fejemből lejutott a szívembe, hogy Zsolt min is ment keresztül. A „Köszönöm, hogy megváltottál” zene mélyen megérintett, úgy éreztem, hogy megtaláltam a “pásztorom”. Az út közbeni beszélgetések a tanítókkal szintén nagy hatást gyakoroltak rám. Az olasz határt átlépve olyan érzést tapasztaltam, hogy a busz a térben, lebegve halad, mindent mély csend uralt, a gondolatok tényleg olyanok voltak, mint a hullámok az óceánban. Ez inkább csak úgy történt, szinte nélkülem. Pisában először próbáltam megadni magam a pillanatnak, a szívemben egy apró repedésen át. Erős kíváncsisággal figyeltem a történéseket, de elég gyorsan lefárasztott ez az éles, koncentrált figyelem. Ennek már egy pár napja éreztem az erejét. A múzeumban nagy hatással voltak rám a már korábban ismertetett freskók. Figyelmes lettem egy olyanra is, ami nem lett megemlítve. Ez a keresztre feszítést ábrázolja, valószínűszeg ugyanaz a festő festette, aki a “hazavezetés sorozatot”, ezt az „Angyal és lélek” ábrázolásból gondolom. Jézus alatt, a domb aljában van egy kapu, az angol leírásban pedig a (Presence is the gap) a jelen pillanat a rés feliratból következtettem arra, hogy az alkotó a jelen pillanatban való megadás erejéről beszél, azaz, hogy ez a mennyekbe való bejutás kapuja. (Sajnos az olasz feliratot fotóztam csak le), de megosztom, gondolom, aki éli ezt, az még többet ért a képből. Aztán folytatom… A közös csendülés tényleg mély volt, ezután a freskók vizsgálata közben már az elmés, gondolkozós állapotomat éltem. Fájt a lábam, éhes voltam, agyaltam. Nem tudtam sajnos mélyen átérezni az előadásokat sem. Az Esküvő maga volt a csoda és itt bebizonyosodott, hogy akkor kapjuk a legmélyebb tanításokat, áldást, kegyelmet, amikor már feladtuk a várakozást. Szavakkal kifejezhetetlen volt átélni azt a határtalan szeretetet, ami az esküvőn a Legfelsőbb “ajándékaként” megjelent. Megérintette a lelkem. A közös vacsora alatt sok minden felszabadult nevetés formájában. A hazafelé úton a Tanítók többféle aktivitással adták át a végtelen bölcsességet, nyugalmat, erőt. Mindent hálásan köszönök, átjár valami, ami több mint én vagyok, egy tiszta tudomás. Amit tudok, azt megteszem, hogy engedjem, hogy tegye a világban a dolgát, nélkülem. Alázattal köszönöm. K.A.

Pisai beszámolóm, alázattal: végig a zarándokút alatt érezhető volt Zsolt állandó jelenléte és a kegyelem. Kőszegen és a Csodák terén, de még a buszon is. Pisában a fűben ülve csendüléskor megszűnt bennem az idő és a külvilág érzékelése. A freskók előtt földbe gyökereztem, hiszen megjelenítették a Megnevezhetetlen útját, és láthatóvá lett, hogy miken emeli át a lelkeket hazavezetés során. Valóban a megváltást hozza el nekünk! A Legfelső Úr freskójánál az esküvő celebrálása, illetve az azt követő beszéd leírhatatlan. Erre nincsenek megfelelő szavak. Mindenki meghatódott. Jelen volt a Szentség, a Kegyelem, az Igazság ereje, a 80 hazavezetett lélek felajánlása Jézusnak. Elmondhatatlan. A végére kiment az erő a lábaimból, lerogytam a kőre és csak zokogtam, bűnbánatot tartottam és átadtam magam a Legfelsőnek. Elmével felfoghatatlan ez a három nap. Érzem most is a hatását, ami mélyül bennem. Alázattal köszönöm a kegyelmet, hogy részese lehettem mindennek. Z. Péternek és Évinek is alázattal köszönöm a profi szervezést és a tanítványoknak a tanításait is. U.I.

Amióta hazaértünk a zarándoklatról valami nagyon megváltozott. Nem vagyok jelen a világban, a beszámoló írásakor nem találtam a szavakat, szóval nem leírható az, ami bennem zajlik, amit tapasztaltam a zarándoklat alatt. Olyan minta teljesen leállt volna a világban való létezés és csak a Legfelső lenne mindenhol és mindörökké jelen, minden mozdulatlan, eltűnt a cselekvés kényszere.
Már a Kőszeg felé vezető úton összeforrt a csapat, a Megdicsőülés útján már csak az EGY volt jelen. Ez az EGYség végig jellemezte az egész utunkat. Zsolt bár fizikailag nem tudott velünk lenni, a jelenlétét folyamatosan érzékeltük. A Jézus Szíve templomhoz érve mindenhonnan áradt a szentség, jelen volt a Legfelső és ezt mindenki tudta. A templomban, a Hősök kapuja alatt átmenve egy dimenzióváltásban voltunk, csak az EGY volt jelen, megszűnt idő és tér, a mellettünk elhaladó emberekről tudomást sem vettünk és mintha ők is tiszteletben tartották volna a csapatból áradó szentséget (pedig nagy nyüzsgés volt, éppen kirakodó vásárt tartottak). A Hősök kapuja alatt átmenve megjelent bennem, hogy „milyen csodálatos az ÉLET”, valóban a mennyországban éltem tovább ettől a pillanattól, hiszen én vagyok az egyetlen létező, én vagyok az élet. A hosszú út során nem éreztem fáradtságot, nem érzékeltem az időt és bárhová néztem csak a csodát láttam, önmagam megnyilvánulásában. Csak az öröm és a szeretet volt minden irányba és minden által.
Az egység, a tér- és időnélküliség folyamatosan jelen volt és még most is jelen van. Csak a függőleges dimenzió maradt. A Csodák teréből áradt a szentség, minden mozdulatlanná vált, a téren lévő tömeg elcsendesedett, olyan volt mintha ott sem lettek volna. Magával rántott a Dóm oltára felett lévő hatalmas Jézus freskó, méltán ábrázolva Isten hatalmasságát minden szinten. A múzeumban az első kép, ami fogadott a Legfelső volt a dimenzió körökkel. Már nyáron is magával ragadott, amikor Zsolt bemutatta. Most sem tudtam levenni róla tekintetemet és magába húzott. Egy hatalmas örvény jelent meg, ami mindent magába rántott, a bolygókat, az univerzumot, minden létezőt, engem is. Ezután a LÉTEZÉS öröme, a formákon keresztüli önmagam megtapasztalásának öröme maradt. Mintha időtlen időkig itt álltunk volna a kép előtt, a teljes csapatot magába szívta, mindenki megérezhette a Legfelső hatalmát, szeretetét. A nap egyik legnagyobb eseménye a temetőben lévő, „a Haza vezető utat” bemutató freskók megtekintése volt. Először kis csoportokra osztva jártuk végig a freskókat, kielemezve a részleteket az út szempontjából, majd végül közös vezetésben a Tanítványok beszéltek a freskón látottakról. Számomra, és a zarándok csapat számára is felfoghatatlan, hogy több száz éve itt van képekben és írott formában a szentírásokban, jól érhetően ábrázolva az emberi lét értelme, célja, hogy Isten felé fordulva, minden percet neki áldozva a Lelkek kiszabaduljunk az elme, a gonosz fogságából és hogy végre minden lélek haza térjen az EGY-be. A freskón jól látható a lélek önmarcangolása, zavarodottsága, mert Istentől elfordult, és egyenesen a gonosz kínzásainak adja át magát. A freskón megjelenik, hogy kevesen vannak, akik ráébrednek az igazságra és ismét Isten felé fordulnak. A bejárat melletti freskó arra buzdít, hogy ha minden pillanatban, minden cselekedetedben Isten felé fordulsz, a gonosz elkerül, Isten nem engedi a közeledbe, és a végén megdicsőülsz. A hazavezetésünk során a freskókon látható szörnyű kínszenvedésektől mentesültünk Zsolt kegyelme által, pillanatok alatt áthúzott minket ezeken a szakaszokon. Mélyen megérintő volt látni, hogy mennyi kínszenvedést élt át helyettünk és, hogy fel sem tudjuk fogni mekkora kegyelemben részesültünk. A nap második legnagyobb eseménye Lilla és Ferenc Lelkek eggyé válása volt a Legfelső Úr színe előtt. Az esküvőn folyamatosan olyan szentség volt érzékelhető, ami mindenből áradt, hogy a lábaim megrogytak, alig tudtam állva maradni, az öröm zokogott rajtam keresztül. A mennyasszony és a vőlegény eggyé válásakor valójában mindenki eggyé olvadt, a teljes csapat beleolvadt a Legfelsőbe, az öröm, a boldogság, a szeretet – az EGYETLEN IGAZ – maradt. Ezt csak fokozta Zsolt beszéde és megkoronázta az eseményt a 80 tanítvány felajánlása Jézusnak, aki Zsoltnak megmutatta a haza vezető utat és folyamatosan támogatta a nehéz úton. Ekkor megértettem, hogy korábban miért jelent meg többször Jézus bennem is, mindvégig ott volt velem, és Ő volt az, aki Zsolthoz irányított, hogy általa megtapasztaljam a létezés értelmét, az örök életet. Olyan sérthetetlen volt ez a tér körülöttünk, hogy bár teljesen eltorlaszoltuk a folyosó ezen szakaszát, az emberek elkerültek minket, vagy oldalt a folyosó szélén némán áthaladtak, tiszteletben tartva és megérezve az esemény szentségét. Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy nem csak a zarándoklaton résztvevőket változtatta meg ez a 3 nap tapasztalata, az Isteni Szentséggel átitatott vezetés, hanem mindenkit megérintett, aki jelen volt a környezetünkben. Az isteni gondviselés végig kísérte az utunkat és pisai tapasztalások új lendületet és új értelmet adnak a Szolgálatnak.
Alázattal köszönöm Zsoltnak a kitartó erejét és az Igazság utáni vágyát, hogy a freskókon látható kínszenvedéseket mind érettünk végigjárta, hogy nem csak a rosszról, hanem a jóról is lemondott, hogy a végső valósághoz elérjen Köszönöm a Kegyelmet amiben részesített minket és hogy általa mi is megismerhettük az Igazságot és hogy Fáklyákként, Angyalokként tovább vihetjük a Lelkek felé az Örök Igazságot. Z.É.

Először is alázattal szeretném megköszönni, hogy a csodálatos beszámolóitokat olvashattam.
Velem mi történt? Kicsit korábban kezdeném. A tábor óta érdeklődve olvastam az oldalakat, hallgattam a tanításokat. A nyári szünetben úgy éreztem, hogy sikerül az elért otthonban maradnom. A suli kezdete óta ez egyre nehezebben ment. Küzdelemként éltem meg. Csalódtam magamban is, mert a lélekhangolásban nem indult el az bennem, ami a többi hazavezetettben. Mi az, ami ezt gátolja? A személyemben kutatva próbáltam a blokkokat megkeresni, és lebontani. A pisai út előtt már teljesen össze voltam kavarodva. Nem tudtam megoldást találni. Úgy éreztem, hogy megrekedtem. Még a lelkem vágya is elhalványult az otthon iránt. Ez letargikussá és kedvetlenné tett. 22 éve vágyok erre, ami most velem történik, és elmúlik ez az érzés? Azzal a reménnyel indultam el Pisába, hogy ott az elmém végre megadja magát. A kőszegi zarándok út ismét csodálatos volt. Az első lépésektől már a mennyországban éreztem magam. A Jézus szíve templomban az a gondolat jött, hogy ez a Rózsák útja. Míg végigjárom, a tüskéi leszaggatnak rólam mindent, és csak a lélek marad tisztán. Hálát adva Zsolt megdicsőüléséért jártam végig az utat. Amikor a városkapun túli térre értünk, s a zarándoklat a befejezéséhez közeledett, csodás rózsaillat áradt szét Krisztus bizonyságaként. Az utazás is olyan volt, mintha a busz nem is az úttesten, hanem a felett haladna csendesen. Béke és áhítat érződött. Másnap Pisában, ahogy a Csodák terét megláttam a rengeteg emberrel és a hófehér épületekkel, lenyűgöző volt. Már a kapuban érezni lehetett egy nagyon finom energia jelenlétét. Az emberek úgy jártak ebben, mintha lubickolnának benne. A Dómban járva feltűnt, hogy az oltár mögötti fal teteje felé van egy ajtó és egy oda vezető lépcső. Még sehol nem láttam hasonlót. Mintha a Legelsőhöz vezető út lett volna. A Múzeumban a Dimenziókörnél hatalmas húzást éreztem. Csak álltunk ott mindannyian a hatalmas erőtől megittasodva. A Keresztelő kápolna melletti füves területen csendültünk. Az addig hangos, jövő-menő emberek eltűntek. A fűben pihenők pedig érdeklődve szemléltek minket. Megállt az idő. Mire befejeztük, az addigi hatalmas tömeg nagy része eltűnt. Alig járkáltak imitt-amott. A temetőbe érve csak a neve jelezte, hogy ez temetkezési hely. Olyan érzésem volt, hogy ez a születés, az élet helye. A freskókat megnézve és a csoporttagokat hallgatva az jelent meg előttem, hogy itt emberek sokaságát fogják majd tanítani a felébredettek. A menyegző magasztos volt. Zsolt szívéből kiszakadt hálája és munkája gyümölcsének a felajánlása lélekemelőként szolgált. Köszönöm, hogy hallhattam és részese lehettem.
A buszon hazafelé Zsolt skype-on kérdezgette az újakat, hogy hogyan élték meg az utat. Egyszer csak hozzám került a telefon. Így kellett lennie. Kiderült végre, miért nem tudok megbékélni magammal. Az énem uralta a lelkemet, és az elmém szép képeket gyártott hozzá. Zsolt érzékelve ezt, elkezdte a vezetésemet az Otthonba, ami technikai okokból megszakadt. Péter odaült mellém és hatalmas türelemmel, odafigyeléssel, bátorítással behúzott az igaz Otthonba. Helyre téve, megéletve velem azt, hogy Hol van Isten? Ki vagyok én? Hol van a forrása lelkemnek? Elmondhatatlanul hálás vagyok ezért. A lelkem megnyugodott. Az Otthonban végre otthon érzem magam. A világnak való megfelelést nem érzem fontosnak. Az úton hazajövet nézve a tájat, minden a Megnevezhetetlent dicsérte. Alázattal köszönöm, hogy mindez megtörténhetett! B.M.Á.

Mérhetetlen Hála és Kegyelem, hogy részese lehettem a Pisa-i zarándokútnak. Zsolt mindenre kiterjedően elő- és felkészítette az utat. Az az erő és teljesség, ami áradt, elsöprő ereje volt, a mindenhol vagyok élővé válását, mindenáron értelmét. A kőszegi beavatási útvonalon már párszor végig mentem. Most a belső áhítat, ünnep, a eegyelemmel teljes szentség jelent meg mindent áthatóan. Az egész zarándoklat alatt a csendes befelé fordulás, áhítat és egység jelenléte volt érezhető a csoporttal. A Csodák terére érkezve, ahogy többen írták, a Kegyelem és a Jelenlét áthatósága volt érzékelhető. A kápolnában Keresztelő Szent János szobra által áradt a tisztaság és egyszerűség, csak a látható irány maradt. A temető, ahol a freskók vannak és Zsolt által értelmet nyert, a Hazavezetés a beavatás útja jelenik meg az embereknek már oly régóta nincs titok itt van lefestve, mégis kevesen látják, és a legnagyobb Kegyelem, hogy az emberek most megismerhetik Zsolt és a csoport által és még át is élhetik az igazi csodát, hogy visszatérhetnek Igaz Otthonukba. Sokan vagyunk már akik ebben a Kegyelemben élünk, mégis nagy hatással volt ránk ennek a képekben való látása! Lilla és Ferenc menyegzője az Isteni Kegyelem megnyilvánulása, és mindenki részesült belőle, mert végtelen, átható és leírhatatlan. Teljességet együtt eszem-iszommal, és lélektánc örömével fejeztük be. Valami megváltozott minőségileg mindenkiben. Ahogy jósolta Zsolt: senki nem jön úgy haza, ahogy odament. P.A.

A kegyelem új megvilágításban jött létre az út és Ti általatok. Minden kegyelem. A szenvedés is, főleg a szenvedés. Az igazság, ahogy megnyilvánul a felébredettekből húz, mint egy erős mágnes. Ferenc, Lilla a tekintetem végig rajtatok volt. Mi ez, ami árad belőletek, amik vagytok? Őszinteség, ártatlanság, igazság. Ha szavak szintjén próbálnám, de nem lehet. Minden egyes levegővételetek tiszta, őszinte. Köszönöm a létezésnek, hogy megtapasztalhatom ezt. Úgy érzem, ha most megszűnne minden, de minden, még az is, ami nem tud megszűnni, boldogan elfogadnám, elég volt ezt átélnem. Köszönöm Zsolt, Berni és Balázs, Péter és Mindenki. Egy dolgot lehet igazán adni az életben és Ti azt adjátok. Volt egy hiányérzés, amióta leszálltam a buszról mostanáig, ahogy írom e sorokat, mert már nem vagytok itt. De ez nem igaz, igenis itt vagytok velem, bennem. Zsolt, félt valami Tőled itt bennem, mert az igazság minden szavad, és én rejtegetek valamit még. Amikor bekapcsolódtál és hallgattunk és arról tanítottál, hogy én vagyok a világmindenség, akkor tényleg én voltam a világmindenség, még Te is és minden szavad. Aztán újra személy. Amit kívánhatnék Neked az már mind Te vagy, ezért csak fejet hajtok előtted, végtelen hálával és alázattal. Figyelmem végig az igazságon és rajtad lesz. Bocsáss meg, amiért valaha is elfordultam Tőled. G.N.

Tulajdonképpen erre az útra már az utazás meghirdetésekor elkezdődött a felkészülésem. Sok dolog e miatt történt, úgy ahogy történt a felkészülés jegyében. Múlt héten a tisztulási folyamat a csúcsára ért, felmerültek még és elhárultak akadályok, amik az út tisztaságát beárnyékolhatták volna. Mi a fizikai utazást Franciaországból kezdtük, így a kőszegi templom és Hősök kapuja felkeresése részünkre elmaradt, de az augusztusi Hazavezetés tábor alkalmával ezen szent helyek felkeresése élénken él bennünk. A szállásról Pisa felé a buszon már érezni lehetett a csoport EGYségét. A Csodák terére érkezve szinte földbe gyökerezett a lábam a látványtól. Tényleg a Csodák tere. A katedrális megtekintése után a Keresztelő kápolna egy „beavató” helynek tűnt. A földszinten a hangok külön-külön szóltak. A látogatók zsibongása egybeolvadt valamivel, ami nem volt fizikailag jelen. Az földi élet hangjait véltem felfedezni ebben a hangzavarban. Az emeleten ez a hang kavalkád kiegyenlítődött, itt már az EGY hangjaként jelentek meg mintegy eszenciaként. A múzeumba érve kerültünk az igazi tanításhoz. Fontos volt látni, a freskók részleteit, és azt, ahogy eredetileg kinézhettek eredeti színeikben pompázva. A délutáni csendülés végleg kikapcsolt a világból, nagyon jókor történt. Ezután következett a Composanto temető. Az első séta alatt már feltűnt a hely szentsége, és az, hogy nagyon erős Jelenlét van. A freskók részletesen bemutatják Zsolt útjának részleteit, a poklot, a mennyországot, azt a sok-sok kínt, amiket Ő hosszú évek alatt megélt – helyettünk. A Tanítványok részletesen elmondták a freskókon látható dolgok hátterét, és ki-ki a saját megélését is a látható dolgokkal kapcsolatban. Ami ezután történt arra nem tudok szavakat összeszedni. Az esküvő. Lilla és Ferenc az EGYben lett EGY. Olyan Vagyunk azóta is, amire nincsenek szavak. A ceremónia alatt Zsolt kötött össze az EGYben bennünket, ez AZ. AZ lett két külön testben lévő lélek. Most is, hogy írok róla elindulnak a könnyeim, elzsibbadok úgy, mint Pisában. Érzem, hallom Lilla minden szívdobbanását, érzem, tudom, jelen vagyok Benne. Lilla jelen van bennem. EGYek vagyunk. EGY vagyunk örökre. Éreztem, hogy a csoport minden tagja EGY velünk. Zsolt és Rita EGY velünk. A fizikai történéseket azóta sem tudom, csak arra „emlékszem”, hogy amit tettünk az EGY tette. A mellkasom majd szétrobbant, a lábaim rogyadoztak. A földön túli SZERETET még csak közelítőleg sem adja vissza azt, ami azóta is vagyunk. Felajánlottuk életünket AZ EGYnek, a Legfelsőbb Úrnak. Végtelen alázattal köszönöm Zsoltnak, Jézusnak, Istennek, az EGYnek hogy ezt lehetővé tette számunkra. És mindig van tovább. Zsolt hitvallása, felajánlása a 80 Hazavetetettnek, mindaz, ami abban a beszédben elhangzott, világra szóló esemény volt. Komolyabbá vált a dolog. A Hazavezetésről és az útról tudnia kell minden embernek a Földön. És persze mindig van tovább. A Lélektánc, hát ez megint nem szavakban átadható… Alázattal köszönöm Péter és Évi és mindazok munkáját, akik a Pisai zarándoklatot megszervezték és zökkenőmentesen lebonyolították. Elkötelezettségem tovább nőtt a szolgálat iránt. N.F.

Ettől az úttól nem vártam bizonyosságot, de mégis kaptam. Tisztán emlékszem, amikor legelőször Zsolt mondta, hogy senki nem tér vissza erről az útról úgy, ahogy odament. Ez való igaz.
Kőszegen a templomban és a beavatás útján végig érezhetően ott volt a Kegyelem. Ahogy átjárta mindenem, felbukkant tisztán egy kérdés. Istenem, vajon mivel érdemeltem ki ezt a nagy Kegyelmet? Hogyan lehetek méltó mindehhez? És akkor felzendült válaszként a dal: „Ne félj mert megváltottalak!” Örömkönnyek közepette jutottam vissza a buszhoz. Ezek után egységessé vált a csoport. Az egység jellemezte a további együttlétet. Pisában a múzeumban, ahogy álltam az eredeti “minden bennem van” ábrázolásának a freskója előtt, megjelent a fejemen a korona, kezemben kard és egy fáklya, majd erős örvényszerű érzet óriási be- és kilégzés kíséretében. Itt merült fel tisztán, hogy megeszem a világot. A temetőben a falakon lévő freskókba úgy elmerültem, mint csepp a tengerben. Bámulatos, hogy az egész út ilyen részletességgel fel van felfestve. Lilla és Ferenc esküvőjéért és az azt követő legszentebb beszédért alázatos köszönettel tartozom a Legfelső Úrnak. Eddig találtam megfelelő szavakat, amikkel körül írható volt a jelen valósága. De mindezekhez a pillanatokhoz, amik ott feltárultak nem érnek fel a szavak. Ami biztos, hogy ez az út egy beavatás. Beavat és erővel ruház fel, hogy őszintén felvállaljuk azt a feladatot, ami már nem választás, hanem kötelesség. Köszönöm Péternek és Évinek a szervezést és az őszinte törődést. D.A.

A pisai zarándokút nagyon fontos volt számomra és már hetekkel azelőtt megelőzte azt egy belső felkészülés, munka, a megadás. Amikor elindultunk Ferenccel Franciaországból, akkor annyira Egy volt a csoport, és úgy éreztem, hogy egyek vagyunk a csoporttal már a busz utazás alatt is, mikor ők elindultak Kőszegre és délelőtt bejárták Zsolt megdicsőülésének útját a kőszegi főtéren. Amikor este megérkeztek a busszal, akkor hatalmas szeretet, leírhatatlan szeretet volt ott magában a térben, ahogy leszálltak a csoporttársak és a résztvevők. A délelőtti látogatással kezdtük a Csodák terén, ami szintén ezt az állandó kegyelem teret adta, ami Zsolt maga, hiszen ő általa történt mindez. Ez a megadás volt. Akárhová mentünk a helyszíneken, az volt bennem, hogy mindenem eléteszem, odaadom, mert az, amit ő képvisel, az, amin ő munkálkodik, az ő útja, az annyira hatalmas és szentséges, hogy ezt ésszel nem is lehet felfogni. És ez ott van, kézzel fogható. Akárhová mentünk, a múzeumba, a templomba, amikor Péter beszélt, ez nagyon erősen érződik, egyszerűen mindenütt ez volt. A délutáni csendülés után, ami szintén egy csodálatos megtapasztalása ennek az Egynek, ennek a kegyelemnek, bementünk a Temető nevű részbe. Ez egy épület, ahol a felébredés útja freskói találhatók, ahol az előadások által, ezáltal a kegyelmi tér által. Megrendültség volt bennem és egy állandó figyelem, jelenlét erre. Csak ez volt és mintha erre lettek volna kihegyezve az érzékek, meg ami a freskókból áradt. Ahogy haladtunk végig a képeken, mindegyiküknek volt egy sajátos energiája, és ez is egy folyamat volt, ahogy haladtunk valami felé. Ugyanúgy, ahogyan a vezetéskor is, ahogyan Zsolt viszi a lelket, annak is van egy folyamata, amikor leválnak a világok olyan gyorsan, hogy észre sem vesszük, és könnyedén átsuhanunk rajtuk, pedig őneki nem volt könnyű, ahogy egyedül
végig ment ezen. Az utolsó freskóhoz értünk, ahol a Legfelső látható fent, az angyalokkal, a “Trónban”, és egybegyűltünk az esküvőre két lélek eggyé válását megünnepelni. Nem is tudom, hogy létezik-e ilyen a világban, de valószínűleg nem, és ezt Zsolt hozta el. Azt, hogy két lélek eggyé válhatott és ő ezt ilyen keretek között celebrálta olyan szavakkal, könnyedséggel, természetességgel és szentséggel beszélt, hogy ezeket a magasságokat én fel sem foghatom. Nem csak amiről
beszélt, hanem ami történt. Ami mindannyiunkkal történt. A lélek eggyé válása. Ferenc és Lilla megszűntek és testben, lélekben, Istenben, az Egyben eggyé váltak. Azért nehéz erről beszélni, mert azóta ez itt van. Az a megrendültség, az a boldogság, az az Egység, az a szeretet, azok az ajándékok, amikkel Zsolt elhalmozott minket. Elmondhatatlan, hogy mit éltünk meg és milyen ez. Ezt a lélek tapasztalja, mint valóságot. Megrendítő volt, ahogy a lelkek eggyé válása után Zsolt Jézus lábai elé tette azt a 80 általa hazavezetett lelket, akikért ő szenvedett, hogy nekik ne kelljen. Az esküvő után azt a végtelen és túláradó gyengédséget, szeretetet és együtt ünneplést éltük meg, amiben részesülhettünk a gratulációknál, majd a felszabadult, örömteli esti lakodalmi vacsoránál. Zsolt még ezután is tartogatott meglepetést a hazaérkezetteknek: egy oldott, extatikus lélekhangolást, melynek során a menyasszony is önfeledt, végtelen lélekgyönyörben táncra perdült. Azt kívánom, és tulajdonképpen ennek van csak igazán értelme, hogy minden lélek megtapasztalja ezt az utat. Hogy kikerüljön a szenvedés körforgásából és felemelkedhessen. Ezt itt kínálja nekünk Zsolt tálcán, mert annyi minden, évtizedeknek a munkája, szenvedése és az örökös keresés és visszaesések rövidülnek
meg azáltal, hogy ő itt van. És nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek veletek. Alázattal köszönöm Péternek és Évinek a csodálatos szervezést, lebonyolítást és figyelmet és minden résztvevőnek, hogy jelen voltak velünk. Nem földi házasságnak voltak tanúi, hanem mennyeinek és mindezt Zsoltnak alázattal és végtelen hálával köszönöm meg. B.L.

Zsolt kérésének eleget téve, íme a beszámolóm a pisai útról. A Csodák terébe belépni már örömteli esemény volt, egyfajta önfeledtség lett úrrá rajtam. Rögtön lenyűgöztek a hatalmas építmények: a napsütésben tündöklő, monumentális dóm és a keresztelőkápolna. A rengeteg turista egyáltalán nem zavart. A keresztelőkápolnába belépve tovább mélyült a nyugodtságom, és egy mondat dobogott a fejemben: „nem kell senki, nem kell semmi.” A később, a füvön közösen végzett csendülés nagyszerű volt, szívesen időztem volna tovább így. A Camposantoba, azaz temetőbe érkezve következtek a freskók. Itt Zsolt közvetlen, hazaérkezett tanítványai beszéltek az ábrázolások értelméről, bámulatosak voltak a gigantikus festmények. Betértem ott egy kis kápolnába, ahol szentek ereklyéi voltak. Itt olyat tettem, ami korábban eszembe se jutott volna: leültem a padra, és imák, önzetlen kívánságok szóltak belőlem a szentekhez. Ez már csak azért is meglepett, mert a kereszténység régen a múlt homályába veszett nálam, érdektelen volt számomra, sőt a gyerekkori rossz emlékek miatt ellenérzésem is volt. Bevallom, ekkorra, késő délutánra már kissé elfáradtam, kezdett fakulni a napközben végig tapasztalt jókedv és derű. És ekkor eszembe jutott, hogy bizony itt még következik egy házasságkötés Zsolt celebrálásával, ahol ráadásul még csak a párt sem ismerem. A házasságkötés mint olyan, nem hatott meg, bár kíváncsi voltam Zsolt hogyan vezeti le. Magam is erősen meglepődtem, hogy az esemény teljesen magával ragadott, beszippantott, és valódi katarzis élményként hatott, amikor Lilla a választottja, Ferenc mellkasára borult. Velük együtt eleredtek a könnyeim, nem tudtam gátat szabni nekik. És az igazi ajándék, mélységes meglepetés még csak ekkor következett: Zsolt olyan ajándékot adott a házasulandó feleknek és a násznépnek, ami egyszerűen felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan volt. Megmutatta erejét! Amikor átadta ezt a földöntúli meglepetést, teljesen elvesztettem a fonalat: nem tudtam kontrollálni magam, erősen könnyezni kezdtem, remegtem, mint egy nyárfalevél, reszketett a lábam – háromszor kellett erőt vennem magamon, hogy valahogy megálljak, állva maradjak. Minden testi elgyötörtség érzésem tovaszállt, forgott a világ. Nehezen tudtam megszólalni, belém fagyott minden szó, kevéssé tudtam gondolkodni. Láttam, hogy másokat is elragad ez a kegyelem, áldás hullám.
Este hazatérve olyan örömteli, felszabadult hangulatba kerültünk a barátainkkal, hogy végignevettük az estét. Nyugovóra térve, éjszaka felriadtam, és ekkor újabb érdekes dolog történt: spontán módon, szinte félálomban a Miatyánkot kezdtem ismételni. A Miatyánkot?! Egyáltalán honnan jutott eszembe? Erre az imára már nem is emlékeztem, most mégis tökéletesen elmondtam háromszor egymás után, minden sora felsejlett előttem. Sőt, ezúttal jelentéssel, tartalommal telt meg, mintha élővé lett volna. Elhihetitek mennyire meglepődtem, ezt nem vártam. Egy keresztény imát mondok? Ilyen nincs… Az ima végeztével egy sor világlott fel bennem: „Uram, kezedbe adom a lelkem.” Nem tudom, honnan jött, de a bizalmam új magasságokba lépett. Természetesnek, spontánnak hatott mindez, pedig az agyammal átgondolva egyáltalán nem volt az, érthetetlen, ami történt. Szívemből jövő hálával köszönöm Zsoltnak, amit értünk tett és szakadatlanul tesz. Cs. Á.

Az egész út olyan volt, mint egy tökéletesen megkomponált szimfónia. Mindenki megadta magát az egy rendezőelvének, ami az érinthetetlenségben, tökéletes rendezésben, biztonságban ment végbe. Kőszegen Zsolt megdicsőülése, Isten kegyelme mennyországként mutatkozott meg körülöttem, ahol mindenből ez a pillanat, a megváltás áradt. Megadtam magam ennek, mindent felajánlottam. Ahogy tovább indultunk és léptük át az országhatárokat, úgy léptem át a határaimat egyetemessé tágulva, mert mindenhol, mindenben az Igazság volt. Felismerődött a lényem lényege a szolgálat, elköteleződés, hűség, ami egy rendíthetetlen alapként érződik bennem azóta. Pisaban a Csodák terén lévő épületek, freskók az Igazság anyagban hagyott nyomaiként hírnökként szolgálnak már majd 800 éve. Felszabadító azt megélni, hogy ez a “tudás” független mindentől, ugyanaz mindig mindenütt és letűnt korok beavatottjai ezt felfestették a falakra. Küldetésük beteljesedett azáltal, hogy felismerésre kerültek. Mély bizonyosságként hatott. Nem úgy jöttem vissza az útról, ahogy elindultam. Valami egyszerre eltűnt és megjelent, valaminek a végéhez, kezdetéhez érkeztem. Köszönöm Zsoltnak ezt a lehetőséget, hogy ezt megélhettem általa. T.B.

Első állomásunkon, Kőszegen teljesen más fogadott, mint az elmúlt két alkalommal. Régebben éreztem az energiákat, de most nem volt semmi. A Jézus szíve templomban nagy szentséget és hálát éreztem, ahol a lélek megpihenhet. A Hősök kapuja felé haladva Hajni beszámolója Zsolt útjáról egyre erőteljesebb lett, ami a „Ne félj, mert megváltottalak!” dal bejátszásában csúcsosodott ki. Nagyon megindító volt számomra. Másnap a Csodák terére lépve egy időtlen térbe csöppentem. A körülöttünk lévő kavalkádon teljesen kívülre, de mégis ott. Délután tudatosult csak bennem említése után, hogy golgotai megszentelt földön járunk. A Keresztelő kápolna volt nagy hatással rám először, amit nem is ismertem fel, csak valami nagyon nagy egyszerűség jelent meg bennem. Megkérdeztem Pétert hol is vagyunk, mire ő a középen álló Keresztelő Szent János alakján mutatta meg „minden itt van, nem kell semmi” tanítását. Ezzel töltekezve folytattam utamat az épületben, majd kint. A múzeumban rögtön megfogott a nagy lélek útjának dimenzióit bemutató freskó. Belülről jött a tudomás: ez rólunk szól. Áthatott, és átadtam magam az önfelismerésnek, bizonyosságnak. A közös csendülés után betérve a nagy, hosszúkás épületbe élő, kortalan freskókkal találkoztunk. Folyamatosan, nagy intenzitással élő időtlen bizonyosság áradt belém. Valakik ott a Valóság pecsétjét tették le Pisa-ban. Az első áttekintő kör után jutott a fülembe, hogy egy temetőben vagyunk. Nekem ebből semmi nem jött át. A freskók ismertetése után következett egy másik fő esemény, Lilla és Ferenc menyegzője Zsolt vezetésével. Leírhatatlan, ami ott a Legfelsőbb Úr színe előtt történt. A kettőség megszűnt, és egyként él tovább az örökifjú pár. Ilyen még nem volt a Földön eddig, ez egy teljesen új kezdet. Megható volt, és felemelő, ahogy mindenki bekapcsolódott az eseménybe és együtt egyként voltunk jelen, sokszor alig állva a lábunkon. Ezután Zsolt egész eddigi szolgálatát, 80 hazavezetettet ajánlott fel az Atyának. Tiszta szívvel és a legnagyobb alázattal tette mindezt. Szent pillanat volt, miközben valami megváltozott. A Pisa-ban történtek olyan bizonyosságot adtak az igazságból, ami téren is időn kívüli, így hagyva örök nyomot a lélekben. Köszönöm Ritának és Zsoltnak, hogy mind végig velünk voltak, továbbá Évinek és Péternek a nagyszerű szervezést. K.P.

Beszámolóm az Útról, ahova indulás előtt pár nappal menni se akartam: végül is a Megismerés, tapasztalás utáni lelkem vágya erősebbnek bizonyult! Alázatos köszönet érte! Hezitálóként, tele kérdésekkel és kétségekkel a fejemben szálltam fel Párommal a buszra. Alig ismertem valakit, őket is csak egyszer láttam. Fogadtatásuk nyitott volt, ez megnyugtatott. A buszon tudtuk meg, hogy Zsolték nem jönnek velünk… a szívemben mégsem volt csalódottság, utólag átgondolva innen indult az elfogadásom. Kőszegen “külsősként” szemlélődtem, inkább a többieket figyeltem. Mikor visszafelé jöttünk és újra megálltunk Jézus szobra alatt, ott megfogott valami! “Kezdeni lehet a teljes megadást, átadást”. Folytatva: ekkor jöttem rá, hogy tényleg kezdeni kéne, mert amit annak hittem eddig, az nem az. Innentől elcsendesültem, kíváncsian figyeltem. Az út során online hangjával is csatlakozott hozzánk Zsolt és Rita. Ekkor vált számomra teljesen nyilvánvalóvá, hogy Ő AZ, aki megtapasztalta azt, amit lelkem mindig is tudott! Ekkor elszállt minden kétségem, a “takaróim” fellibbentek, nem volt több kifogás, indok. Végtelen nyugodtság vett rajtam erőt, így merültem mozdulatlan álomba. A Csodák Terére lépve mérhetetlen gyönyörűség fogadott, ott még a levegő is más…markolni lehetett az energiát. 2 eseményt emelnék ki ebből a tapasztalásból, az első, mikor megláttam a múzeumban az eredeti, Jézus által ölelt világképet. Beszippantott, olyan szinten, hogy egy lépcsőre ülve teljesen magamba merültem, a fejem előre zuhant és semmit, még a testemet sem éreztem. Átadtam magam ennek. Onnantól kezdve szédelegtem, Andriskám többször meg is tartott. Azok a képek! Minden ott volt, az egész történet! Mélyen átéltem. A másik, számomra kiemelt esemény a temető részben történt, mikor már olyan fáradtnak, türelmetlennek éreztem magam, lerogytam egy márványra és feladtam, elengedtem minden elvárásomat mindennel és mindenkivel szemben! És ekkor vette kezdetét maga a CSODA! Először is a Hazavezetettek tanításai, melyet alázattal köszönök és az Egy Lélekké forrás, az Egyházban. Azt a nyugodt, tiszta, időtől és tértől független, a Legfelsőbb Úr előtti megjelenést a lelkem ujjongva, öröm táncot lejtve fogadta, miközben úgy zokogtam tán, mint még soha! Megindító jelenlétben eggyé forrtunk ott mindannyian! Alázatos szívvel és lelkemmel szeretnék köszönetet mondani mindezért! Hazajőve rögtön regisztráltam, hallgatom a tanításokat, tapasztalásokat és alázattal várom a végső utat. Hálás szívvel. B.M.

Beszámoló: Először is köszönöm Zsoltnak, hogy felfedezte mindannyiunk számára eme különleges helyet, hogy Pisában a freskókon a hazavezetés útját felismerte. Látni akartam én is az utat, ahol minket végigvezetett és éreztem ennek hívását. Zsolt korábbi videójában beszámolt már róla, hogy ez egy élő út, tanítása itt és most van, és mindenki számára elérhető és bizonyosságot szerezhet róla. Így a csoporttal zarándoklatunkat a kőszegi főtéren kezdtük, ahol kinyilatkoztatta magát Isten Zsolt számára, és itt az első állomásunkon mi is éreztük ennek jelenvalóságát, ami össze is hangolt mindannyiunkat. A Jézus szíve templomban és a Hősök kapujánál a megadás egységbe olvasztott minket, a kegyelem első megnyilatkozását éltük itt meg. Utána folytattuk utunkat Pisába, és Zsolt tanított minket az utazás alatt a buszon, lélekben együtt léve velünk. Másnap indultunk a pisai Csodák terét megnézni, ami egy teljesen más világ volt számomra. A Végtelenség uralkodott ott, és azt éreztem, hogy ennek a Végtelenségnek a dicsőítésére emeltek épületeket, itt minden az Örökkévalóságot hirdeti. Áradt a kegyelem a téren át és minden ember ebben a kegyelemben részesül folyamatosan. Elcsendesedve léptünk be a Dómba, Istennek méltó házába és egy ideig közös áhítatban maradtunk ott. Utána a múzeumba mentünk, és ami először fogadott minket, egy hatalmas világkör, ami az eredeti freskó maradványa volt és szembeállva vele mindannyiunkra behúzott az egységbe, a középpontba, beáramoltunk a létezés centrumába. Utána végignéztük a galériát, befogadtuk magunkba a képek tartalmát, megérintettek minket. Továbbmentünk utána a Keresztelő Szent János kápolnába és tanúi voltunk a pompa és szerénység kettőségének. Gyönyörű szószék és festett ablakok, díszítettség, ugyanakkor egy bocskoros-pásztorbotos szobor emlékeztetett arra, hogy semmire sincs szükség ahhoz, hogy Isten színe elé lépjél. Felmentünk a karzatra, ahol pedig angyalok hirdették Isten igazságát. Kimentünk és a kápolna melletti füves területen egy hosszabb csendülést tartottunk, ami rendkívüli intenzitású, energiájú volt: megszüntetve mindent körülöttünk, az egész tér beleolvadt a csendbe, eltűntek az emberek és az épületek és csak az Egy maradt. Ebből az állapotból mentünk a Temetőbe megnézni a freskókat, amiket először önállóan csendben, majd vezetéssel tekintettünk meg. Végigsétálva átéltük a freskók hatását, magunkba engedve tartalmukat. Az első képnél a világi élet és az utáni élet lehetőségét láthattuk, hogy ha a lélek kiszabadul a testből démonok és angyalok vihetik el, és a mi dolgunk még időben az igazság felé fordulni, rátalálni a helyes útra. A második freskón a menny és a pokol kettőségének lehettünk tanúi. A mennyben a szentháromság ítélkezik ki, hogy ki való oda és kardos angyalok irányították a lelkeket megítélésük szerinti helyükre, a pokol zárt rendszerében pedig kínozták a meg nem haló lelkeket különböző szinteken. Nagy kegyelem, hogy észrevétlenül haladunk át azon szinteken, megtapasztalás nélkül Zsoltnak köszönhetően. Utána megnéztük a világkör restaurált képét, hogy a középpont felé haladva a figyelem visszahúzódásával minden dimenzió meghaladásra kerül, megértve, hogy én vagyok a világ, bennem van minden tapasztalás. Utolsó freskóként a Legfelső Úrnál álltunk meg, ahol a kegyelem és hála érzése járt át minket. Ezt követően értünk a nap csúcspontjához: itt a Legfelső Úr előtt, a Trónban az angyalok közt került sor Lilla és Ferenc esküvőjére, ahol két lélek eggyé válását ünnepeltük, amelyet Zsolt mennyei módon celebrált. Minden lélek ilyen egybekelésre vár, test-lélek-Isten-Legfelső csodálatos szerelemi beteljesülésére. Itt vált világossá számomra, hogy ez az út egy beavatás a magasztosságba, minden lélek legfőbb vágyára. Zsolt végül felajánlotta Istennek a 80 hazavezetett lelket megköszönésképp, amiért felemelte őt. Így ez a 80 lélek immár dicső módon tudja szolgálni az Igazságot, a Végtelenséget. Az esküvőt követette a menyegzői lakoma. Mindenki gratulált az ifjú párnak és utána Zsolt tartott egy lélektáncot a szállodában, ahol a mennyasszony extatikus táncra perdült. Ennyi boldogság és öröm, amivel Zsolt elhalmozott bennünket megnevezhetetlen hatással bír mai napig mindannyiunkra. Óriási dolog ilyen kegyelemben részt venni, kívül-belül átalakító csoda! A pisai út megnyitotta az időtlen Igazságot előttünk, melyben szüntelen ragyogunk. Alázattal szeretném megköszönni a szervezést és köszönöm minden résztvevőnek, hogy együtt lehettünk. Habár az út véget ért, lélekben mindig együtt maradunk. T.A.

B.H.: A pisai úthoz voltak, akik csak az indulás előtti hetekben csatlakoztak. Ameddig volt Skype kapcsolatunk, Zsolt megkérdezte a házaspároknak azon tagjait, akik csak elkísérték a párjukat, és visszajelzést kapott tőlük. Az alagutakban haladva megszakadt a kapcsolat és nem folytatódott ez a párbeszéd. Néhány ilyen „új” keresővel elbeszélgettem a buszon útközben arról, hogy mit adott nekik ez az út, hogy érezték magukat.
K. Gabriella, zeneoktató művésznő: Egy héttel az indulás előtt jelentkeztem erre az útra. Valami hívott, de nem tudtam pontosan megmondani, hogy mi. Amikor beléptünk a múzeumba, azt, gondoltam, hát majd gyorsan ezen is túl leszek, de, amikor az első képhez értem a Világkőr/dimenziókör elé, azonnal egy erős húzást éreztem. Húzott befelé, maga felé, és amikor Péter elkezdett beszélni, teljesen elgyengültem, le kellett ülnöm. Nem várt dolog történt ott velem. Azután, amikor a Szent menyegző szertartása folyt, óriási szívdobogásom volt, ez a szívdobogás még a hátamban is lüktetett. Csak azért nem rogytam össze, mert az előttem lévő összerogyott Ágit kellett segíteni. Ez a rosszullét, csak másnap reggelre ért véget. Néhány kérdést még feltett nekem az elméből, és a válaszom azt volt, hogy a végtelent a véges elmével nem lehet megérteni. Erre ő azt válaszolta, hogy igen, tulajdonképpen a zenét sem lehet szavakkal átadni, az is más síkokon megy át.

B: Óriási volt ez az egész program. Soha nem kaptam ekkora kegyelmet, csak úgy áradt mindenhol. Elmondhatatlan szavakkal, amit átéltem. Egész nap nem ettem, pedig a zsákomban van az élelem. De elteltem azzal, ami ott volt. Hálás köszönetem Zsoltnak és a szervezőknek az útért.
És még történt valami a pisai út hatásaként: tegnap éjjel, amikor megérkeztünk a házunk elé, kiszálltam az autóból, és megmozdult a világ. Olyan volt, mintha egy mozgó gömbben a mozdulatlan létezik. Minden mozgott, ide-oda ingott a test, előre hátra, mintha egy gömbben lenne, vagy még a talaj is mozgott. Ilyen még nem volt.😊